Párizs.

Sosem éreztem azt, hogy húúúúúúúúú, de szeretném, bárcsak mehetnék...

Az első cserepartnerünk a harmadik cseréjét töltötte Párizsban mielőtt Budapestre jött. Gondoltam is magamban, hogy már harmadszor, ugyanott... És megint Párizs?!

Ezért sem villanyozódtam fel igazán, amikor Fréderic megkeresett.

Ráadásul amikor olvastam, hogy két család szeretne jönni a mi házunkba és legalább két hétre, nyáron, hááát...

A mi házunkban, tíz ember???

Mi a túrót csinálok én Párizsban két hétig? Nyáron?

Pedig nem vagyok ilyen, de tényleg azt gondoltam, hogy ez csak valami őrület lehet. Elmebaj. Az nem lehet, hogy rajtam kívül mindenki meg van bolondulva Párizsért.

O.k. egy hét még csak-csak, megnézzük a nevezetességeket, kis ücsörgés a parkokban, esetleg Disneyland, ha belefér anyagilag, na de két hét? Nyáron?

Nekem akkor tenger kell, minden mennyiségben.

Válaszoltam a megkeresésre, hogy elvileg még működhetne, mert szabad a házunk abban az időpontban, de két hét az nekünk sok, meg én most nyáron inkább tengerpartra mennék, esetleg ha jó nekik a nem egyidejű csere...

Ja, mert ha eddig nem említettem volna, olyat is lehet. Akinek van lehetősége rá, hogy arra az időre elutazzon a Mamához, vagy a Huginál aludjon vagy kimenjen a telekre, gond nélkül cserélhet úgy is, hogy a partner jön, amikor szeretne és mi visszamegyünk, amikor nekünk jó.

És leírtam nekik, hogy azért a mi házunk tíz embernek?! Mert egy-egy buli után elférünk ugyan, fekvőhely akad ennyi embernek, de ha találnak valami nagyobbat, akkor inkább azt válasszák.

Minket akartak. Mi kellettünk nekik. Mindenáron. Akár úgy is, hogy nem egyidejű.

Akkor gyertek. És jöttek.

És imádnivalóak voltak és olyan közvetlenek, hogy teljesen elvarázsoltak.

Egyetlen cserepartnerünk nem volt még ennyire kíváncsi ránk. És az országunkra.

Amíg itt voltak folyamatosan mentek. Nem csak a fővárost nézték meg, de körbejárták az egész környéket, meg a Balatont is és voltak a Dunakanyarban és Egerben és Miskolctapolcán és még a Sziget fesztiválon is.

A nyaralásuk végén, amikor meséltek és elbúcsúztak, könnyesre nevettem magam, hogy mennyi mindent tanultak meg magyarul és hogyan küzdenek vele, hogy kiejtsék. Azok a franciák, akikről az a hír járja, hogy csak a francia és semmi más.

Fogalmam sem volt, hogy mi mikor megyünk majd Párizsba. De örültem, hogy itt voltak és jól alakult.

Néhány héttel később éppen Prágában voltunk, ahová Anyukám vitt el minket és már mindenki aludt körülöttem a szállodában(!), amikor megláttam, hogy a Ryanair Párizs (Beauvais) repülőjegy árak az őszi szünetben 5.300.- /fő egy útra. Mennyi??????????????

Nem, nem veszem meg. De mi van, ha reggelre már nem ennyi lesz? Nem ébresztem fel Illést.

De felébresztem. Nem, nem ébresztem fel és nélküle nem veszek jegyet.

Nehezen, de meggyőztem magam, hogy ha reggel is ennyi lesz a jegy, akkor eldőlt. És lefeküdtem aludni.

Reggel éppen csak megemlítettem, mert nem is reméltem, hogy van még jegy ennyiért. Anyu lelkes lett, Illés meg rosszkedvű, mert tudtuk, hogy szinte lehetetlen, hogy az őszi szünetben ő elutazzon velünk. Kb. akkor lesz az évad első bemutatója, felejtsem el.

De Anyu nem hagyott. Vegyük meg, eljön ő is velünk, meg a lányok, meg én.

És belekezdtem a foglalásba. Azonban a fizetésnél a rendszer megbolondult.

Valamiért - ne kérdezd, hogy miért - én sokszor a légitársaságok idegen nyelvű oldalán foglalok.

Talán azóta, hogy a római jegyeket a magyar oldalon nem engedte megvenni és az olasz oldalon percek alatt sikerrel jártam.

Na, de hogy képzelem én ezt a XXI. században? Hogy egy ír légitársaság olasz nyelvű weboldalán repülőjegyet veszek Franciaországba, ráadásul Prágában akarom mindezt megtenni és egy magyar kártyával akarok fizetni????

Talán nem lep meg, nem tudtam megvenni a jegyeket. Mire másodszor nekikezdtem, már nem volt jegy ezen az áron.

Sejtettem ugyan, hogy azért, mert a rendszer még nem tette vissza a foglalásomat, de elkeseredtem és hagytam. És lementünk reggelizni.

És mire újra a szobánkban voltunk, már nem is izgatott, nem kell nekem Párizsba menni és kész.

De Anyu nem hagyott békén. Nézzük meg megint, ő ki is fizeti, de menjünk. Vegyem meg a jegyet.

Na jó, megpróbálom. De utoljára. Ha sikerül, megyünk, ha nem, én meg nem próbálom többször. És - csiribi,csiribá – ott, akkor, két perc alatt megvettem. Eldőlt. Az őszi szünetben kilenc napot töltünk Párizsban, Anyuval és a lányokkal.

Aztán az élet úgy alakította a dolgokat, hogy éppen Anyukám, aki a legjobban szerette volna ezt az utazást, mégsem tudott velünk elutazni.

Úgy sajnálom, Mama! Még adósod vagyok egy párizsi úttal!

Így októberben hármasban indultunk a lányokkal.

Azt hittem nem érünk oda. Jaj, Párizs. Kellesz te nekem?! Imádok repülni, de ekkora viharban még soha nem utaztam, tele voltak vele a hírek, már felszállás előtt is aggódtunk. És igen, eljött az a pont, amikor gyagya módon elhagyta a számat a gépen, hogy: „Jaj!”

Csak egy apró, pici sóhajtás volt, de a lányok, akik tudják, hogy én sosem félek, ettől teljesen bepánikoltak.

Mondhattam én ezek után bármit, hogy „tudjátok, hogy a turbulencia nem probléma, igen, most a robotpilóta vezeti a gépet, nem, nem csap bele a villám, de ha igen, akkor sincs gon, egyébként tudjátok, hogy hányszor csap bele évente a villám repülőgépekbe?! „ Hiába  volt minden...

- " Anya, már a stewardessek is bekötözve ülnek...”

Persze, láttam. Próbáltam nem látni. Egyik gyerek a jobb kezemet, a másik a balt szorította kékre-zöldre, egészen a landolásig.

Mire landoltunk, Párizsban nem esett. De nagyon csúnya idő fogadott bennünket.

Viszont a mosolygós Fréderic várt ránk otthon a kulcsokkal. Majd elindult a család után vidékre, mi pedig ott maradtunk egy hatalmas, három szintes házban, ahol az első este még a termosztátot sem találtam meg, bosszankodtam, mert lefagyott a lábunk, a papucsaink otthon maradtak. Vacogtunk a paplan alatt, az eső pedig verte, verte az ablakokat, a vihar utolért bennünket.

A lányok már békésen szuszogtak, én pedig azt gondoltam a sötétben:

Bienvenue Paris! Itt vagyok. Egyedül, két gyerekkel, viharban. Csodát kell mutatnod, hogy megszeresselek.

A kilenc nap alatt lejártuk a lábunkat, de még így is azt éreztem minden este, hogy még, még, még!

Menni akarok és még többet akarok belőle.

Kilenc napot kapott. És sikerült neki.

Szerelmes lettem belé. És még a nap is kisütött.

Istenem, mikor mehetek újra?!

Mama! Egy csoda! Mindenképpen látnod kell!

Kövessetek Facebookon: https://www.facebook.com/kicsitutazom/