Velencében már nagyon sokszor jártam, azonban legtöbbször persze tavasszal vagy nyáron.

Éppen ezért került fel a Bakancslistámra a Velencei Karnevál. Hiszen az nem lehet hogy éppen azt hagyjam ki!

Azt hiszem írtam már róla, hogy lisztérzékeny vagyok, így csak gluténmentes élelmiszereket fogyaszthatok. Ezért különösen megörültem neki, amikor meghallottam, hogy a Tátra utcában nyílik a Cukormentes cukrászda legújabb üzlete. Ahol minden sütemény cukormentes, de emellett készítenek gluténmentes, laktózmentes édességeket is.

Még jobban felvillanyozódtam, amikor megtudtam, hogy a nyitás napján készült fotóval pályázhatunk és a nyeremény egy Karneváli út Velencébe, a záróhétvégére.

Nem gondolkodtunk sokáig Ági barátnőmmel, természetesen sütiztünk és kávéztunk egy nagyot aznap. Persze a fotó is elkészült, amit azonnal feltöltöttünk a Cukrászda facebook oldalára. És indulhatott a lájkgyűjtés. Mindent bevetettünk, gyűltek is a szavazatok szépen. Majd egyszer csak egy fiatal pár megelőzött bennünket.

Akkor ez elúszott, gondoltuk. Egészen addig, amíg fel nem fedeztük, hogy csúnya eszközökkel próbálnak minél több szavazatot szerezni. Külföldi "lájkvadász" oldalak szavazatainak sokasága érkezett, míg mi utánuk kullogtunk, mindig éppen csak egy kicsit lemaradva, a hősiesen ismerősöktől és ismerősök ismerőseitől szerzett szavazatokkal.Ha hiszitek, ha nem, néha tényleg kiderül a gonoszság...

A Cukrászda csak az érvényes szavazatokat fogadta el, így végül mi nyertük meg a Velencei utat. :-)

Ez egy nonstop hétvége volt, ami azt jelentette, hogy péntek esti indulás, éjszaka a buszon, szombat hajnalban érkezés, behajózás Velencébe, egész napos szabad program, majd késő este hazaindulás, éjszaka a buszon, vasárnap reggel érkezés Budapestre.

Mikor, ha nem most?! Mert persze egy ilyen út tényleg fiatalon nagy buli, de én még pont nem érzem úgy, hogy belehalok egy buszos éjszakázásba. A gyerekek már pont akkorák, hogy nyugodtan hagytuk őket itthon az apukákkal hétvégére, ránk fért egy csajos, kalandos hétvége. Nem mondom, hogy nem utaztam már komfortosabban, de ez egy nyeremény út és ajándék lónak, mint tudjuk...

Ahogy arról sem a Cukrászda tehet, hogy pechünkre sikerült egy katasztrofális Utazási Iroda ajánlatát kifogniuk.

Ekkora szervezetlenséggel, amatőrséggel és fejetlenséggel még életemben nem találkoztam. Nem is értem, hogy ha valaki évek óta ezt csinálja, miért nem szűri le a tapasztalatokat és hogy tud ennyi hiba becsúszni...

De, persze, értem... Mert tudom, hogy a hasznon kívül semmi más nem számít... Csak én vagyok olyan idealista, hogy azt gondolom, ha már jól megy és sikeres, akkor már megcsinálom rendesen.

Szóval ez itt az antireklám helye, aki teheti messziről kerülje el az EURO TRAVEL Utazási Irodát!!!

Péntek este 10 órakor indultunk a Műcsarnok melletti parkolóból. Buszok egymás mellett, amíg a szem ellát, még utazási irodánként is több busz, megszámozva, keresd meg a sajátodat. Indulás.

Nem, nem vettem intő jelnek, hogy már rögtön az M7-en sokáig álltunk, mert éppen előttünk szakította át a szalagkorlátot egy kamion. Kiérkeztek a rendőrök és ahogy biztosították a helyszínt, mi tovább mehettünk. Az út elején az általunk vicces névre átkeresztelt idegenvezető mondta a nagyobbnál nagyobb blődségeket és közhelyeket Velencéről, komolyan, fájt minden mondata.

Majd megnézhettük Johnny Depp és Angelina Jolie Az utazó c. filmjét. Mivel még nem láttam, ezt kivételesen nem bántam. Azt már annál inkább, hogy visszafelé is ezt a filmet kellett volna néznem.

A tervek szerint hajnalban valóban megérkeztünk. Behajózás után, aki fakultatív programként választotta, az idegenvezető kíséretében ellátogathatott a Muránói üveggyárba. Mi köszöntük nem, csak azt vártuk, hogy végre kikössünk és megtudjuk, hogy mikor és hol lesz este a találkozó.

Éééééés végre Velencében voltunk.

Annyira korán volt még, hogy alig lézengett valaki az utcákon, elképesztő élmény így sétálni, sokszor érkezünk így meg valahová, nekem minden alkalommal különleges élmény a kihalt város.

Aztán szép lassan megteltek élettel az utcák.

Sétáltunk, bámészkodtunk, fotóztunk. Szeretem, ha már nem kell semmit keresgélni és van idő ismerősként kóborolni az utcákon, felfedezni apró, eddig ismeretlen kis utcákat, helyeket, csak úgy rácsodálkozni a meseszép házakra, magunkba szívni a hely varázsát. Csoda ilyenkor ez az amúgy is mesébe illő város. Maskarások mindenhol, csodás maszkok, arcfestők, karneválozó tömeg.

Egészen kora délutánig jó idő volt. Felhős, borús, de kellemes. Tél vége van, ennek is nagyon örültünk. Aztán elkezdett esni.

Beültünk egy étterembe. Esett. Akkor most shoppongoljunk gyorsan, vegyük meg a Disney boltban a lányoknak ígért csecsebecséket.

Na, de nem lehet mostantól estig folyamatosan vásárolni. Előkerültek a gondosan becsomagolt esőkabátok, de eljött az a pont, amikor már tényleg a bugyinkból is víz folyt.

Ha nem a legjobb barátnőmmel éltem volna ezt meg, biztosan nem tartanám ilyen mókásnak a történetet. De vele még ezt is élveztem, volt, hogy egy órát álltunk a Louis Vuitton üzlettel szemközti árkád alatt, mert úgy szakadt az eső, hogy nem volt más választásunk. Viszont engem boldoggá tett a tudat, hogy Velencében vagyunk, abban az egy órában is jót beszélgettünk és azt hiszem elég jó tanulmányt tudnék írni a Louis Vuitton üzlet vásárlói szokásairól, az alkalmazottak viselkedéséről és a bolti hierarchiáról.

Ami ezután következett, azt pedig tényleg csak ezzel a hozzáállással lehetett ép ésszel kibírni. Mert egy idő után már csak nevetni volt érdemes mindenen.

A reggeli szélnek eresztésnél csak a találkozó időpontját tudtuk meg és azt, hogy ugyanitt találkozunk.

Nos, azt hiszem valamennyi utazási iroda utasai így tudták.

Visszaérve a sötétben és szakadó esőben sehol egy busz számát jelző táblát szorongató idegenvezető, lámpával vagy esernyővel hadonászva és kiabálva. Csak tanácstalan emberek mindenhol.

Valóban úgy kell elképzelni, mintha egy háború után mindenki az eltűnt hozzátartozóját keresné a kikötőben. Hangosan busz számokat kiabáltunk, próbáltuk kitalálni, hogy melyik ázott, esőkabátos és teljesen feleslegesen esernyőt szorongató csoport hová tartozhat. Segítettünk egymásnak, hogy merről hallottuk utoljára, hogy 34-es busz utasai ide, itt vagyunk... Nem voltam biztos benne, hogy mindenki hazajut...

Érkeztek a hajók, természetesen a mi csapatunk volt az utolsó, akik visszahajóztunk a parkolóba, miután már három hajóhoz is oda lettünk vezényelve és egyikkel sem mehettünk el és már mindenki elment.

A hajó gyomrában elcsigázott, csuromvizes emberek, icipici helyre összezsúfolva.

Aztán a busznál tovább folyt a keresgélés, majd miután legalább a buszra legalább rátaláltunk, próbáltuk rekonstruálni, hogy megvannak-e azok az emberek, akik idefelé a környékünkön ültek.

Mi. Utasok.

Nem, nem az idegenvezető. Mi. Sosem fogom elfelejteni. Bár megjegyzem csapatépítő tréningnek tökéletes volt!

Nézőpont kérdése, bosszankodhatnék, de így utólag nagyon viccesnek és jó mókának tűnik.

Vizes cuccok kiterítve a buszon mindenhol, reménykedtünk benne, hogy fűtenek rendesen és hazaúton megszáradunk.

A vasárnap hajnali Budapest mindenért kárpótolt, a család pedig éppen ébredezett és nagyon örült nekem, az elcsigázott, de nagyon feldobott és jókedvű hazaérkezőnek.

Biztos bolondnak tartasz, de lehet, hogy bevállalnám újra...

Azt hiszem arra is fény derült, hogy mindez egy szervezett úton történt. Emlékszel valami olyasmire, hogy hasonlót írtam volna egy egyénileg, általam töviről-hegyire megszervezett utazással kapcsolatban?!

Most pedig mantrázzuk együtt, hogy az Euro Travel Utazási Irodával nem utazom, Euro Travel Utazási Irodával nem utazom...